A szorgalmas és a rest lány

A szorgalmas és a rest lány

Volt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Az öregasszonynak az előbbeni urától volt egy leánya, s a bácsinak is volt egy leánya az előbbeni feleségétől. De az öregasszony haragudott a férjének a lányára. Nem szívelte egyáltalán. Annyira jutottak, hogy a leányt elhajtotta, hogy menjen el szolgálni. Azt mondta az öreg ember:
- No, ha nem szíveled az én leányomat, akkor süss neki hamuba sült pogácsát, s menjen el, amerre a szeme lát.
Elindult a lány, s ment, ment egy darabig. Egyszer elért egy körtefát. Azt mondja a körtefa neki:
- Hova mész, te leányocska?
- Megyek szolgálni.
- Leányocska, gyere, tisztíts le engem a száraz ágaktól. Hogyha engemet megtisztogatsz, jótettedért jót kaphatsz.
Odament a leányocska, a körtefát szépen letakarította s továbbment. Elért egy szőlőbokrot. A szőlőbokor is azt mondta neki:
- Hova mész, te leányocska?
- Megyek szolgálatra.
Akkor azt mondta a szőlőbokor is neki:
- Gyere, tisztíts meg a száraz vesszőktől, metsszél meg s kapálj meg, mikor visszafordulsz, meglásd, jótettedért jót kapsz.
A leányocska szépen megmetszette, megkapálta s továbbment.
Ment, ment, amíg elért egy kemencét. Az a kemence összevissza volt omladozva, olyan rossz volt.
Azt mondta neki:
- Gyere ide, leányocska, sikálj meg engem, meglásd, mikor visszafordulsz, jótettedért jót kapsz.
Akkor a leányocska mindjárt földet gyúrt, megsikálta és továbbment. Elért egy forrást, egy kutacskát, egy kicsike kutacskát. De az a kutacska rendetlen, elhanyagolt volt. Azt mondja a kutacska neki:
- Hova mész, te leányocska?
- Megyek hosszú útra, szolgálatra.
- Gyere ide, takaríts ki engem szépen, meglásd, mikor hazatérsz, jótettedért jót kapsz.
Akkor a leány szépen kitakarította, kimerte az állott vizet belőle, és továbbment. Ment, ment, s ahogy ment, találkozott egy kiskutyával. Azt mondja az a kutya neki:
- Hova mész, te leányocska?
- Megyek szolgálni.
- Gyere, takaríts meg engem, s nyírj meg, s mikor visszafordulsz, akkor jótettedért jót kapsz.
Akkor a leányocska megnyírta, szépen megtakarította. A kutya megköszönte, s a leányocska továbbment. Ment, ment, s egyszer csak elért egy szép házat. Tündérek laktak benne. Kérdezik, hogy milyen útban van. Azt mondja nekik is, hogy megy szolgálatot keresni. Azt mondja az egyik neki:
- Maradj meg itt nálunk. Itt van hét szoba. Hatot seperj ki, de a hetedikbe be ne menj.
A leányocska ott maradt, és ott szolgált egy esztendeig. Meghallgatta az öregasszonyt, és úgy csinált mindent, ahogy ő mondta. Mikor az esztendőnek vége lett, így szólt az öregasszonyhoz:
- Most már haza akarok menni, hogy megmutassam apámnak s anyámnak, hogy mit szolgáltam.
Akkor azt mondja az öregasszony:
- Na, most gyere velem, meghallgattál szépen, és most meg is kapod, ami jár neked.
Akkor az öregasszony benyitott a hetedik szobába. Ott volt egy rakás ezüstpénz s egy rakás aranypénz. Azt mondja az öregasszony a leánynak:
- Most hengergőzz meg ebben az ezüstpénzben, ami reád ragad, az a tied.
Mikor a leányocska felállott, akkor megint azt mondta:
- No, most hengergőzz meg szépen az aranyban.
Akkor meghengergőzött a leányocska abban is, azután felállott s elbúcsúzott. Jött az úton visszafele, elérte a kutyát. A kutya olyan szépen táncolt, olyan öröme volt, mikor odaért hozzá, s azt mondta:
- No, leányocska, most gyere ide hozzám, s innen rólam vegyél, ami neked tetszik, s amit te szeretsz. A jótettedért most visszajár!
A kutya tele volt aggatva gyönggyel, s a leányocska vett, amennyi kellett, s szépen felrakta magára.
Ment tovább. Mikor odaért a kutacskához, az olyan szép volt, hogy csupa gyönyörűség, csészikék, kancsócskák voltak ott kirakva, amivel lehetett merni. S a leányocska merített, egyet ivott s megnyugodott. Azután szépen felkelt, s jött hazafelé. Mikor odaért a kemencéhez, ott sültek a bélesek, kalácsok. Azt mondja a kemence:
- Gyere ide, egyél, amennyi jólesik, mert a jótettedért visszajár.
Evett is, hozott is. S ahogy jött hazafelé, odaért a szőlőbokorhoz.
Hát ott olyan szép szőlő volt, bor poharakban kitéve, ehetett-ihatott, amennyi kellett. A bélesre éppen jólesett.
Tovább jött hazafele, s odaért a körtefához. Nagyon meleg volt, mikor odaért, s azt mondja a körtefa neki:
- Gyere ide, leányocska, már nagyon sok ideje várlak. Megért a körte. Vegyél és egyél, amennyi jólesik, s haza is vigyél, amennyi kell.
Még közeledett hazafelé, már a kakas meglátta, hogy jön. Felállott a kapu tetejére, és szólani fogott:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém ezüsttel, arannyal teli futtatva.
Mikor közelebb jött, meghallotta a leány is, s szaladni kezdett, hogy örömet hozzon az apjának. Megint szólott a kakas:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém arannyal és ezüsttel futtatva.
De az öregasszony azt kiabálta:
- Hallgass te, nem igaz!
Megint kiáltott a kakas:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém arannyal és ezüsttel futtatva.
Mikor a leányocska bement a kapun, mondta az öregasszony:
- Elég sokat kaptál, de most elmegy az én leányom is, s az sokkal többet hoz, mint te hoztál!
Akkor az asszony sütött neki is egy hamuba sült pogácsát, betette a tarisznyájába, és elment az ő lánya is. Abban a nyomban odaért a körtefához. Azt mondja a körtefa:
- Gyere ide, leányocska, takaríts meg engem a száraz ágaktól, jótettedért jót kapsz!
Akkor a leány azt mondja neki:
- Én a csecsebecse lábacskáimat s vacsavacsa kezecskéimet nem csipkézem meg, akármi is lesz! - És továbbment.
Elérte a szőlőbokrot. A szőlőbokor is azt mondta neki, hogy menjen oda, és metssze meg, mert a jótételért jót kap; de a leány neki is azt mondta, hogy ő a csecsebecse lábacskáit, vacsavacsa kezecskéit össze nem szurkálja, ha akármi is lesz.
Akkor továbbment, s elérte a kemencét. A kemence azt mondta neki:
- Gyere ide, te leányocska, gyúrjál földet, s sikálj meg engem, mert jótettedért jót kapsz.
De a leány azt mondta, hogy ő a csecsebecse lábacskáit, vacsavacsa kezecskéit nem mártja a sárba, ha akármi is lesz.
Akkor továbbment, elérte a kutat, és a kút azt mondta:
- Gyere ide, leányocska, merd ki ezt az állott vizet, mert jótettedért jót kapsz.
De a leány neki is azt mondta:
- Én a csecsebecse lábacskáimat, vacsavacsa kezecskéimet be nem piszkítom, akármi is lesz.
Akkor továbbment. Elérte a kutyát. A kutya mondja neki:
- Gyere ide, leányocska, nyírjál meg!
De a leány azt mondta neki:
- Én reád nem teszem a vacsavacsa kezecskéimet, csecsebecse lábacskáimat, én be nem piszkítom, akármi is lesz.
Akkor továbbment, és elérte ő is azt a nagy kastélyt, és bekérezkedett, hogy ott aludjék. Õt is megkérdezték, hogy hova megy. Azt mondja a leány, hogy megyen hosszú útra, szolgálatra. Akkor azt mondja az az előbbeni öregasszony neki, hogy maradjon ott náluk, mert ott már volt egy Leány, s az nagyon jól viselte magát, s nagyon jól is járt.
Ott is maradt, és az öregasszony azt mondta neki:
- Itt van ez a hat szoba, seperd ki, de a hetedikbe be ne menj.
A leány a hat szobát kiseperte, s a hetedikbe se ment be egy darabig, de egyszer mégis bement. Még nem telt le fele az esztendőnek, mikor benyitott oda. Akkor látta csak, hogy mi van odabenn: kígyók, békák, s azok úgy összemardosták, hogy véres lett egészen. Mikor kijött onnan, odament a gazdasszonyhoz, s azt mondta, hogy ő nem szolgál tovább. Nem is fizették ki, mert nem fogadott szót, s hazafele indult.
Amint jött, útközben összetalálkozott a kutyával. Odament hozzá, hogy kérjen a gyöngyökből, de a kutya azt mondta:
- Nem akartál megtisztítani, most maradsz a csecsebecse lábacskáiddal s a vacsavacsa kezecskéiddel! Mehetsz utadra!
Jött nagy szomorúan, s odaért a kúthoz. Nagyon szomjas volt, s el akart venni egy kancsót, hogy igyon. De a kancsó elhúzódott tőle, s azt mondta a kút:
- Menj el innen, mert sajnáltad a kezedet s a lábadat. Semmit sem kapsz!
Akkor elért a kemencéhez. Ott sültek már a bélesek, kalácsok.
Mikor nyúlt oda a kemence szájához, hogy vegyen, sütötte a kezét, nem tudott venni. Azt mondja a kemence:
- Menj el innen, nem érdemled, hogy jót egyél, mert sajnáltad, hogy bemártsad a csecsebecse lábacskáidat s a vacsavacsa kezecskéidet.
Akkor továbbment. Elérte a szőlőbokrot, azon szőlő, ott a bor, csak enni s inni kellett volna. Odament, hogy szakítson egy gerezdet, s vegyen egy pohár bort. Akkor a szőlőbokor eltaszította a kezét, s azt mondta neki:
- Menj el, mert nem akartál megmetszeni, s nem akartál megkapálni. Most nem érdemled meg.
Elért a körtefához, de ott sem tudott szakítani egy körtét is. Mikor közeledett haza, akkor a kakas felhágott a kapu tetejére, és szólani fogott:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva!
Akkor az ördöngős asszony odament, s azt mondta:
- Nem igaz, arannyal jő futtatva!
De a kakas megint elkezdte:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva!
De az öregasszony megint csak azt mondta:
- Nem igaz, mert arannyal jön futtatva!
Harmadszor is azt mondta a kakas:
- Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva!
Mikor elmondta, akkor belépett a lány a kapun, s akkor meglátta az anyja is.
- Nem igaz, nem igaz! - kiabálta, de az öregember azt mondta:
- Látod, az én leányom jobban szolgált, mint a tied! - S akkor összevesztek, s az öregasszony és a leánya elment a háztól. Az öregember és a leánya, ha meg nem haltak, ma is élnek.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

2 videó - 1951

színes, magyar rajzfilm, 15 perc

Magyar népmesét választott alapul az első, színes animáció. A szegényasszony kiskakasa gyémántkrajcárt talál a szemétdombon, de azt magának akarja az uraság a kincstárába. Ám a kakaska nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi jogos tulajdonosának a talált kincset. Hogy mekkora ez az igazság? Akkora, hogy a kakaskát élve hozza ki a tűzből, a vízből és a darazsak közül.

rendező: Macskássy Gyula, Fekete Edit

forgatókönyvíró: Fekete Edit, Hárs László, Tóth Eszter

zeneszerző: Ránki György

operatőr: Kozelka Kálmán

AZ OLVASÓNAK

A Magyarnnépmese és Mondavilág kötetei sok ezer példányban forognak a magyar ifjúság és a nagyközönség kezén, s így az a vágyam, hogy a magyarnépmesek közkinccsé váljanak, máris teljesült.

SZÉP CERCERUSKA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.

- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

"Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.

- Hol van Cerceruska?

- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.

Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéből,
nagy halnak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királ

yfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert el­gondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:
- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?
A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szép­séges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: „Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”
De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!
- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! - mondotta a királykisasszony.
Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:
- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.
Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.
- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.
- Talán a föld nyelte el! - találgaták az emberek.
Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta* az egész országban, még azon is túl, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.
Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.
Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindeniken elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!
Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!
Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel vissza­fordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s le mászni a cifra gúnyás vitézeket.
- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!
Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:
- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson a bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá a legelső levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.
A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elémondá, hogy mit akar.
Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.
- Mit mondasz te, emberizink,* te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az elébb mondott.
- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.
Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:
- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?
- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát* vicebolondnak.
De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!
„Hm - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:
- Jól van, fiam, János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.
János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!
„János, János, térülj vissza!” - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!
Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.*
Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.
- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.
Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.
- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövel ide, ahol a madár sem jár?!
Mondá János:
- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!
- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.
Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:
- Hát ez az emberizink mit keres itt?
- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.
- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.
Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja* ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.
„Hiszen ez könnyű dolog!” - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, mióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson,* s nyögött a szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:
- Egyél, te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.
Egyszer csak megszólal a ló:
- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.
- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.
- Égő parazsat, fiam, de sokat.
- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.
- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt - mondotta a ló.
Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:
- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!
Mondá a ló:
- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.
Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.
Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyö­nyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:
- Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!
Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serülni* az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával,* megállítja Jánoskát.
- Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!
Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.
- No, te emberizink - mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!
- Ne ölj meg, hagyd meg az életemet - könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!
- Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa* bort a bűneidért!
Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:
- Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.
Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:
- Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!
Mondá a sárkány:
- Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.
Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: „lábam ide, nem oda!” - s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.
De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.
- Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.
Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:
- Hát aztán hová s merre, édes lovam?
- Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya,* iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.
Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.
- No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.
Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nemhiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp, utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a dara­zsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.
- No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.
Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.
- Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta.
- Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.
- Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.
- Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.
Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.
- Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!
Azt mondá Jánoska:
- De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.
Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.
„Mit csináljak? mit csináljak?” - tűnődött, búcsálódott* Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:
- Min szomorkodol, kicsi gazdám?
Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.
- Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!
No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.
- Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló.
Behunyták.
- Most nyissátok ki!
Kinyitották.
Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.
Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágy­ból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán meg­futa­mod­tam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak vissza­csalo­gatni.
Aki nem hiszi, járjon utána.

                                     Bolond asszony a vásáron


Volt egyszer egy gazdaember, békességben élt a feleségével, míg egyszer el nem érkezett az õszi vásár ideje.
A kocsira pakolta a fölösleges búzáját, hogy eladja, mikor az asszony elkezdett vele perlekedni:
- Üdes uram, mindig csak maga jár a vásárra? Engem soha el nem eresztene? Micsoda dolog ez?
- Jól van, asszony,elég a szóból, menjél el, ha ez a szíved vágya!
Nem kellett kétszer biztatni az asszonyt, a bakra ült, a lovak közé csapott, és elment.
A vásáron odament hozzá egy kereskedõ.
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy megy, ahogy folyik.
- Most úgy folyik, hogy felét hitelbe, felét meg kölcsön.
- Ha úgy folyik, úgy adom.
Odaadta az asszony az összes búzáját, pénzt meg nem kaott egy árva fillért sem.
- Majd jövõre hozom a pénzt - nyugtatta a kereskedõ.
- De hogy ismerem meg magát?
- Cseréjünk ködmönt, arról majd megismerjük egymást.
Elcserélték a ködmönüket. Az asszonynak tiszta új ködmöne volt, a kereskedõnek meg egy kopott régi. Mikor hazament az asszony, az ura egybõl kérdezte:
- Eladtad mind a búzát?
- Az utolsó szemig.
- Hogy adtad?
- Felét kölcsön, felét hitelbe.
- Mikor fizet a kereskedõ?
- Majd jövõre.
- Honnan ismered meg?
- Ködmönt cseréltünk. Én odaadtam neki az újat, õ meg nekem adta ezt az ócskát.
- Nohát, most elmegyek világgá, és vissza nem fordulok addig, míg olyan bolondot nem találok, mint te vagy.
Így is tett. Vállára vette a tarisznyáját, kezébe vette a botját, és el sem búcsúzott az asszonyától, úgy elment.
Ment, mendegélt, hát egyszer éppen annak a kereskedõnek a háza elõtt haladt el, aki az õ búzáját elvitte. A kereskedõ felesége a kaput támasztotta, és barátságosan megszólította:
- Honnan, honnan, jó ember?
- Én bizony a másvilágról.
- Látta az én elsõ uramat?
- Láttam bizony.
- Mit csinál a lelkem?
- Csontokkal, deszkákkal kereskedik.
- Hogy ivszi azt a sok portékát?
- Kiskocsin húzogatja, úgy árulja.
- Jaj, a Jóisten áldja meg, visszamegy még a másvilágra?
- Vissza bizony.
- Elküldöm az uram szürke lovát magával. Elviszi-e?
- El bizony, legalább nem megyek gyalog.
Az asszony még egy hátizsákot is telepakolt. Tett bele egy jókora disznócombot, öt-hat szál kolbászt, egy egész kenyeret, italt. A végén elõkerítette az ura pipáját, dohányát is, azt i s belecsúsztatta a zsákba.
Az ember addig ácsorgott, míg meglátta a felesége új ködmönét a falra akasztva.
- Fázik is a maga ura nagyon a másvilágon, nincs rendes ruhája.
- No, van egy új ködömönünk, elviszi neki?
- El bizony.
Elvitte azt is.
Hazatért a kereskedõ, és nagyon vidámnak találta az asszonyát. Nem is állhatta meg szó nélkül.
- Mi van, de örülsz, de jó kedved van! Végre egyszer jó hangulatban talállak.
- Hogyne örülnék, mikor itt járt egy ember a másvilágról, aztán küldtem vele az elsõ uramnak ezt azt.
- Mit küldtél?
- Megpakoltam a hátizsákot.
- Semmi mást?
- Az új ködmönt, mert nagyon fázik.
- És?
- És a szürke lovat, hogy ne maga húzogassa a kiskocsit.
- Hej, az erre-arráját, merre ment a túlvilági ember?
- Arra, a hegyeknek.
- Utolérem még gyalog?
- Gyalog már nem, esetleg lóháton.
Kapta magát a kereskedõ, felpattant a másik lovára, nyargalt a hegyek felé. Az ember éppen pihent, mikor meghallotta a lódobogást. A szürke lovat egy fához kötötte, õ meg az árokpartra ült. Mikor melléért a kereskedõ, meghúzta a gyeplõt:
- Hé, ember, látott erre egy idegent szürke lóval?
- Láttam bizony.
- Messze megy-e már?
- Olyan nagyon messze még nem megy, de nem javaslom, hogy utolérje.
- Miért?
- Mert nagyon erõs ember. Hõj, annak egy másik eber semmi! égy vágja magát földhöz, hogy fel sem kel többet!
- Maga fél tõle?
- Én nem.
- Adok magának egy csomó pénzt, csak érje utol, lássa el a baját. A lovat meg vegye vissza tõle, hozza el nekem!
- Hogy érném utol gyalogosan?
- Itt a lovam, pattanjon fel rá!
A kereskedõ visszafordult gyalog. Az ember meg hazament a sok szép portékával. Otthon mondja az asszonynak:
- No, te bolond, visszahoztam a ködmönöd is, a búza árát is, meg ráadásul két szép lovat is bekötöttem az istállóba. Itt a hátizsák, készíts jó vacsorát, mert igen-igen megéheztem.
Itt a vége, fuss el véle!

                                Az aranybalta és az ezüstbalta


A szegény favágó az erdõben dolgozott.
- Ideje megebédelnem - gondolta, s ezzel leült egy közeli farönkre, hogy pár falat kenyeret egyen. Falatozás után a patak fölé hajolt, hogy szomját oltsa. Baltája kicsúszott az övébõl, és a mély vízbe esett.
- Jaj! Mit tegyek? Úszni nem tudok. Ez a folyó meg feneketlen. Hogy dolgozzak balta nélkül?! Mitévõ legyek? - jajveszékelt. Eszébe jutott beteg édesanyja, aki otthon várja õt, s ettõl még jobban elcsüggedt. Annyira elkeseredett, hogy elsírta magát. Ekkor a víz bugyogni kezdett, és vakító fénnyel ragyogott.
Egy vízi szellem emelkedett fel a mélybõl, és barátságos hangon így szólt:
- Favágó, miért sírsz ilyen keservesen?
A megrémült favágó elmondta a szellemnek, mi történt.
- Szegény favágó! Mivel ilyen jó vagy és aggódsz az édesanyádért, megkeresem neked a baltát - mondta, és azzal eltûnt a vízben.
Kisvártatva a szellem ismét megjelent, és csillogó arany baltát mutatott a favágóra.
- A tied-e ez a balta? - kérdezte.
- Oh, dehogy! Az enyém közönséges favágó balta; nem aranyból öntötték, nincs rajta semmi csodálni való - válaszolta a favágó.
A szellem ismét alámerült.
Amint a víz buzogni kezdett, a szellem újra megjelent. Ezúttal ezüst baltát tartott a kezében.
- Ez-e a baltád? - kérdezte.
A becsületes favágó megrázta a fejét és így válaszolt: - Nem, uram! Az enyém nem csillogó ezüst!
A szellem megint alámerült, és kis idõ múlva egy kopott, kicsorbult baltával jelent meg.
- Ez-e a baltád, favágó? - kérdezte a jóságos szellem.
- Igen uram. Az enyém. Szépen köszönöm és ígérem, szorgalmasan fogok dolgozni vele, hogy gondját viselhessem az édesanyámnak.
A szellem rámosolyodott a favágóra:
- Becsületes ember vagy. Jutalmul neked adom az arany és az ezüst baltát is.
Kivette a másik két baltát is a tarisznyájából, és átadta a favágónak, aki remegõ kezekkel nyúl értük.
A szellem eltûnt, a favágó pedig hazaindult.
Másnap a favágó megmutatta az arany baltát és az ezüst baltát a társainak, és elmesélte nekik a különös dolgokat, amelyek az elõzõ napon estek meg vele.
Az egyik kapzsi favágó, miután végighallgatta a történetet, megkérdezte, merre van az a folyó és azonnal odasietett.
- Ez az a folyó, ahol arany baltát szerezhetek? Nos, itt a baltám - mondta, és azzal bedobta a szerszámot a vízbe, és rázendített a sírásra. A víz buzogni kezdett, majd pedig megjelent a vízi szellem.
- Miért sírsz ilyen keservesen? - kérdezte a kapzsi favágót a szellem, mire az így válaszolt:
- A baltám a vízbe esett. Balta nélkül pedig nem tudok dolgozni, és szegény beteg édesanyámmal együtt éhen halok.
A szellem szó nélkül a víz alá merült, és hamarosan egy csillogó arany baltával tért vissza.
- A tied-e ez a balta? - kérdezte.
A mohó favágó kinyújtotta a kezét, és örömtõl ragyogó arccal válaszolt:
- Igen uram, az enyém!
Amikor a szellem meghallotta a kapzsi favágó válaszát, hirtelen nagy haragra lobbant:
- Hazudsz! Ez az ócska, kopott balta a tied! - mondta neki, és kezében a favágó baltájával eltûnt a szeme elõl; soha többé nem tért vissza.
A kapzsi favágónak odaveszett a baltája, s most már okkal jajveszékelt: nélküle nem tudja megkeresni még a napi betevõ falatot sem.
Tanulság: Aki hazugsággal akar többet szerezni, még azt is elveszti, amije van.