Az együgyű csizmadia mint csodadoktor

 Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt. Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt. Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem gyógyult meg. Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok. Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét. Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget. A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt hitte, itt ez a szokás. Kérdi tőle a doktor: - Mi a baj? - Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg, gyógyítsa meg! Hogy egy recept? - A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide? - Mert beteg! Nehezen jár! - S maga jött el helyette? Miért? - Mert én jól tudok járni - mondta a csizmadia. - Adja csak ide nekem a receptét! A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte az együgyű csizmadiát. Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy, annak üssön egyet a fejére - így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll, jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű csizmadia az embert, mit fizetett érte. - Öt forintot. - Nem adná el kéz alatt? - Ezt nem lehet eladni - mondja az ember. - Akkor mutassa! Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom. Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy „Recept”, s rámásolja azt az ákombákomot, ahogy tudta. Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot.  A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott mérni. Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra. - No - mondja a feleségének az együgyű csizmadia -, látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint! Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek! A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen. - Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj! De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség, s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég pénze legyen az orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot, venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket, mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt? Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz. Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az ajándékot. Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte. - No - azt mondja a kapus -, beengedlek. De csak úgy, ha az ajándéknak a felét nekem adod. A csizmadia mit tehetett - a kapusnak ígérte a felét az ajándéknak. Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta: - Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod! Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előtte az ajtót, beléphetett. - Mit akarsz velem, te szegény ember? - kérdezte a király. Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta: - Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba. Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta: - Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kimerítem. De a csizmadia azt mondja a királynak:  - Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra. Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság - kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló. - Akarod a fele ajándékot? - kérdezte a csizmadia. - Már hogyne akarnám! - felelte a kapunálló. - Adjátok ki neki - mondta nevetve a király. A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hivatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét. A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki. Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot, cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a felesé- gét, kiíratta a házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is. Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle, mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot. A városban volt egy patika, ott két fiatal legény árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden beteget megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak. Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg. Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség lett. Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti! Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent tud! Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle. - No, mi baj van? - kérdi a doktor. Látta, hogy milyen szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól. - A baj, az én nagy bajom az - mondja -, elvesztettem a lovakat! Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud valamit segíteni? - Én mindent tudok - mondja a csizmadia oda se figyelve -, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj elmúlik! Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon. Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását, hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett múlni a kocsis baja. Kiáltott a lovainak: - Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak még egy kis orvosságot veszek be. - Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat. Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának. Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt! Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé. A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát menni kellett. A király palotája előtt muzsikával álltak elébe, virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híres-neves nagy embert. Kérdezte a király tőle: - Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha nem, készülj a halálra! Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta: - Meg én, felséges királyom - legalábbis megpróbálom! Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács szolgáljon ki! Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt. Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje. Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg kell halnia, utoljára legyen együtt vele. Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz, várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek. Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem bízott. Az első szakács aközben bevitte az ételt. - No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk - mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három szakács közül. 36 De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig talált ki a szobából. Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik, hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a szobába! De hát muszáj volt neki. - No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem bízhatunk - mondta a csodadoktor. A második szakács még a falnál is fehérebb lett. A harmadik, szakács már tudta, hogy végük van. De hát muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor: - No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem bízhatunk. Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a gyűrűt, s azt mondta: - Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman adunk még egy-egy erszény aranyat is. Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott. Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele, de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta. Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű - vagy a halál. De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt mondta: - Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember, minden! Mikor mind ott voltak, így szólt: - Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat! Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű. - No, nézzétek - kiáltott a doktor. - Felséges uram, ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön! Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza. Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az irháját. Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt nála, kitalálta: - Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk. Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki szeme láttára be akarsz majd ugrani a tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől. Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb csizmákat.

Fábólfaragott Péter 

Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének: - No, asszony, gondoltam én egyet! - Mit, apjuk? - Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket. Nagyot kacagott ezen az asszony. De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította. Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony: - No, éppen a fiunk részére maradt. Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek: - Édesanyám, alusznak-e? Megörült az asszony, felelt azonnal: - Nem alszunk, édes gyermekem. - No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat! Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott. Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat. Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester? - Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze! Bemegy Péter az apjához, s azt mondja: - Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt! - Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel? - Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter. Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez. Ott azt mondja: - Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített. - Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted! Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem. - Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem. Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik. Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja: - No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni. Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának: - Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott. - Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt. Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör. Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának: - Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör! Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég. - Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter. Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba. Azt mondja ekkor az ökrök gazdája: - No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek! Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek. Azt mondja Fábólfaragott Péter erre: - No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet! Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka. - No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát? - Látom, kedves fiam. - Hát ezt a malomkövet látja-e? - Látom, kedves fiam. - No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni. Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz: - Adjon isten jó napot, felséges királyom. - Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy? - Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni. - Az asztalosinasom éppen most halt meg! - mondja a király. - Mi kérsz egy esztendőre? - Nem kérek én semmit, csak ételt-italt. Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül. - No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj. Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket. Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség. Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - No, felséges király, hát te miért sírsz? - Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban. - Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is. - Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett! De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették. Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré. Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik arany- ökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad. A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól: - Te mit tudsz? - Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól. - Én lelket tudok ereszteni belé. Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter: - Jaj, de jót aludtam! - Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök. Akkor megindult Péter, és hazamentek. Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt.

Az állatok nyelvén tudó juhász 

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt: - Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet. Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya: - Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól? Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre. Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak: - Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle! A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle. Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta: - Ne kérdezd; az isten adta. Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet. - Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok. - Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége. - Nem lehet! - kötötte magát a juhász. De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta: - Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e! A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta: - Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni? A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret. Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját. Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki: - Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik? De a kakas azt mondta: - Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni. Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.

Zeta vára

ZETA VÁRA

Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára.

Aki arra jár, még ma is láthatja ennek a várnak a romladékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr, pedig lent, a hegy tövében, a Cselő völgyében, gyönyörű palotája volt - olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráerőltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat.

- Odamenjen, kinek az élete nem kedves!

Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni.

Esztendő esztendő után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak ő nem jött haza. Egyszer az a híre jött, hogy meghalt a csatában: akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hitre: akkor az apja megátkozta.

- Inkább halt volna meg a hittagadó! - mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni.

Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.

- Vissza - kiáltott az apa -, őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam!

Mondotta szelíden a fiú:

- Ne űzd el fiadat, apám! Inkább térj át az új hitre te is.

Aztán a testvéreihez fordult, akik éppen aranyhímet* varrottak.

- Ugye ti is követtek az új hitre engem?

Feleltek a leányok:

- Mi megmaradunk az apánk hitén.

- Hallod?! - kiáltott az öreg Zeta. - Nem kell a te jövevény Istened! Ki a házamból!

S ím, halljatok csudát, ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról, s nem történt semmi baja.

Összeomlott Zeta vára, s eltemetődött - nemcsak Zeta, de vele tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse, s ezek a vasajtók megnyílnak minden Szent György napjának az éjjelén...

Azóta sok száz esztendő telt el, s Szent György napján sok ember próbált szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja.

Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többet nem látták Isten áldott napját. Hanem ennek előtte úgy száz esztendővel élt Zetelakán egy Botházi nevű ember, ez azt mondta:

- Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s míg a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.

Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyű dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy.

Szeme-szája elállott a nagy csodálkozástól.

Tele volt egy nagy pince arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincshalomnak a tövében ült két leány, aranyhímet varrt mind a kettő.

- Hát ti kik vagytok? Mik vagytok? - kérdi Botházi.

- Mi a Zeta leányai vagyunk - felelték a leányok. - Hétszáz esztendeje ülünk itt, s varrunk hímet.

- S meddig akartok még itt ülni? - kérdezte Botházi. Feleltek a leányok:

- Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.

- No, akkor itt is maradtok míg a világ s még két nap - mondotta Botházi.

Azzal nekiesett az aranynak, színig töltötte a tarisznyát.

"Ejnye - gondolja magában -, bár még egy tarisznyát hoztam volna!"

Lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Megint sóhajtott:

- Bárcsak még egy kucsmám volna!

Mondották a leányok:

- Siess, mert itt pusztulsz!

- De már a zsebjeimet még megtöltöm!

Hirtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal uccu neki, vesd el magad! szaladott ki a pincéből.

Éppen mikor kitette fél lábát az ajtón, akkor csapódott be az ajtó, s odaütötte a másik lábát. A kincset kihozta, de az egyik lába ott maradt. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása.

Ahogy jött, el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.

Azóta békén varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja őket senki...

Magyar népmesék – Koplaló Mátyás

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy szegény ember akit úgy hívtak koplaló Mátyás hiszen olyan szegény volt nem igazán volt mit ennie. Egy napon elhatározta hogy elmegy az erdőbe és ott egy fára felakassza magát. el is indult és miközben a fát nézte melyikre kösse fel magát megjelent az ördög előtte aki megkérdezte mit keress ott. erre a szegény ember elmondta hogy jött őket kifüstölni elégetni. erre az ördög megijedt és azt mondta hagyja meg az életüket cserébe bármit kérhet. A szegény ember így az alku miatt egy mázsa aranyat kért. Igen ám de a többi ördög ezt annyiba hagyta szerintetek? Nézd meg ezt a mesét hogy mindenre fény derüljön.

Kakas és a pipe

Kakas és a pipe

Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek. Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje. Hát azt mondja a pipe: - Menj gyorsan, kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfúlok. Szalad a kakaska a kúthoz. - Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól. Elment aztán a kakaska a szép lányhoz. - Szép lány, adjál koszorút. - Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől. Elment a kakaska a tehénhez is. - Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről. Elment a kakaska a réthez. - Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz kút ád vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltba nem mégy kaszáért. Elment a kakaska a boltba: - Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt. Akkor szegény kakaska elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparászni, ott lelt egy krajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenest vitte pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt!

A kacor király

A kacor király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé. A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg: - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség? - Én vagyok a Kacor király! - Kacor király? Soha hírét nem hallottam! - Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik. A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl. - Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: „Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.” Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen? - Járok egyet, mert nagyon unatkozom. - Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé. - Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak. - Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket. 5 Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik. - Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre. - Az már más! Várj egy kicsit. Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova. - Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek! A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott. Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát. - Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram. S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket. A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták. - Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda. Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is. Még most is mennek, ha meg nem álltak

A kis gömböc

A kis gömböc

Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg. Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki: - Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta. Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának: - Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt. Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki: - Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak! Azzal szépen bekapta. Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik. Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc: - Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak! S bekapta azt is. Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki. Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre. 3 Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta. Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki: - Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve. Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!

Icinke-picinke - Népmesék óvodásoknak

Icinke-picinke - Népmesék óvodásoknak

A HINTA MEG A KÖRTEFA 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul volt, éppen a körtefa iránt.

Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott, mellette.

Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott. Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből egyék. Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet, úgy csinált hintát magának.

A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt, hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament, beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet, visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.

Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a körtefához, hát elszakadt a kötél, s - zsuppsz! - a gyerek leesett. Éppen rá az öregemberre.

Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére.

A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét, s ezt gondolta:

"Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi öregnek, amit kaptam." S ki tudja, még miket gondolt.

Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s árulgatta.

Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.

Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket, ha eloldja őket, elrepítik.

Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját.

A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette. Szerencséjére egy asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy fizessék a léggömböket is.

Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt. Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

JAKAB MEG AZ APJA

Ülök a deresre, megyek a peredre, megyek a mesék elejbe, ott vannak a jászolhoz kötve. Megláttak, elkezdtek szaladni, volt köztük egy sánta, megfogtam, hopp, majd téged elmondalak!

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt egy fia, Jakabnak hívták.

Egyszer az apja kiküldte Jakabot, hogy arassa le a zabot. De Jakab nem aratta le a zabot. Akkor az apja kiküldte a botot, hogy verje meg Jakabot, mert nem aratta le a zabot. De a bot nem verte meg Jakabot, hát kiküldte az apja a tüzet, hogy égesse meg a botot, mert nem verte meg Jakabot. De a tűz nem égette meg a botot. Akkor kiküldte az apja a vizet, hogy oltsa el a tüzet, mert nem égette el a botot. A víz nem oltotta el a tüzet. Kiküldte a bikát, hogy igya meg a vizet, mert nem oltja el a tüzet. A bika nem itta meg a vizet. Kiküldte a mészárost, hogy vágja le a bikát, mert nem issza meg a vizet. A mészáros nem vágta le a bikát. Akkor kiküldte az egeret, hogy rágja el a mészáros gatyamadzagját, mert nem vágta le a bikát. Az egér nem rágta el a mészáros gatyamadzagját, hát kiküldte a macskát, hogy fogja meg az egeret, mert nem rágta el a mészáros gatyamadzagját.

A macska kiment, megfogta az egeret, az egér elrágta a mészáros gatyamadzagját, a mészáros levágta a bikát, a bika megitta a vizet, a víz eloltotta a tüzet, a tűz megégette a botot, a bot megverte Jakabot, Jakab meg learatta a zabot.

A HÁZIÁLLATOK BESZÉDE

Kimegy a gazda az udvarra, s rögtön körülveszik a háziállatai.

- Mi kéne, na mi kéne? - kérdi tőlük.

A macska a lábához dörgölődik.

- Máááj! Máááj!

A kutya a farkát csóválja s ugat:

- Csont, csont, csont! - Egyet még ásít is. - Huuuús!

A réce a vizesvályú mellől hápogja:

- Hát-hát-kása! Hát-hát-kása!

A galamb a dúcból burukkolja:

- Ku-ú-kurica! Ku-ú-kurica!

A ló kiröhög az istállóból:

- He-he-he-here! He-he-he-here!

A tehén is kihümmög:

- Mmm-málé! Mmm-málé!

A disznó kiröfög az ólból:

- Dara, dara, dara!

KI A LEGELÉBBVALÓ?

Volt a világon egy öregember, az egyszer kinn járt a mezőn. Mikor jött hazafelé, fogott egy egeret. Mikor hazaért, látja, hogy kislány lett az egérből.

Nőtt a kislány, nagylány lett belőle, azt mondta:

- Én csak akkor megyek férjhez, ha olyan férjet találok, aki a legelébbvaló.

Az öregember elment keresni olyan férjet, ki a legelébbvaló. Elment a Naphoz. A Napnak a szolgája azt mondta, hogy várakozzon estig, mert a Nap úr most éppen oda van a földet megvilágítani.

Estefelé hazajött a Nap úr lovakon. Azt mondja neki az öregember, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a Nap:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam erősebb a felhő, mert az engem eltakar.

Elment az öregember a felhőhöz, kérte, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a felhő:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam előbbre való a szél, mert az engem ide s tova hajkurász.

Elment az öreg a szélhez. Azt mondta a szél:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam elébb való a vén Mátra hegye, mert azt én nem bírom megmozdítani.

Elment az öreg a Mátra hegyhez, s kérte, vegye el a lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a Mátra hegy:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, énnálam erősebbek azok a kis egerek itt a tövemben, mert én még azokat nem bírtam össze nyomni.

Az öreg elment az egerek királyához, hogy vegye el az ő lányát feleségül, mert ő a legelébbvaló.

Az egerek királya befogott sok egeret egy hintóba, elment a lányért. A lány visszaváltozott egérnek, összeházasodtak, ma is élnek, ha meg nem haltak.

GYŰSZŰ, FÉSŰ, HADD-EL

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember. Annak volt három fia. A legidősebbet hívták Gyűszűnek, a középsőt Fésűnek, a legkisebbet Hadd-elnek.

Mondja egyszer a szegény ember Gyűszűnek:

- Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit.

Elment Gyűszű, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot, sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek. Elég az hozzá, hogy egy esztendő múlva visszakerült az apja házához. Amikor Gyűszű hazajött, mondja az ember a középső fiának:

- No, édes fiam, Fésű, most már menj el te is, láss országot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál.

Elment Fésű is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindent látott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én sem mesélek nektek. Elég az hozzá, hogy egy esztendő múlva visszakerült, s akkor az ember mondta a legkisebb fiának, annak a... hogy is hívják, no... ejnye, nem jut eszembe a neve...

(Valaki a hallgatók közül közbeszól: Hadd-el!)

- No jó, hát akkor elhagyom.

A KOCSI NYIKORGÁSA

A baranyai gazda kocsija hegynek fel azt nyikorogja (lassan):

- Jézusom, segíts meg! Jézusom, segíts meg!

Völgynek lefele vígan mondja (frissen):

- Ha segítsz is, ha nem is, lemegyek én magam is!

A KUBIKOSTALICSKA NYIKORGÁSA

Ha lassan tolják, azt csikorogja:

- Firól fira, firól fira!

Ha gyorsan tolják, akkor meg azt:

- Holtig, holtig!

A FARKAS ÉS A KUTYÁK

A farkas rákezdi a falu végén:

- Adós nekem ez a faluuu!

A nagy kutya rámondja:

- Nem adós! Nem adós!

De a kis kutya félénkebb:

- Meg kell adni, meg, meg, meg!

A CSIZMADIA DISZNÓJA

Volt egy csizmadia, akit Györgynek hívtak. Ennek a csizmadiának volt egy disznója, amelyik a csordába járt. Amikor a csordából jött haza, mindig azt mondta:

- Gyuriii... Gyuriii... Gyuriii!...

A csizmadia ezt sehogy sem szenvedhette, s mondta a feleségének: ő meg fogja tanítani a disznót, hogy az ő becsületes neve György.

Megbújik egy este a kapu megett, s mikor a disznó jött be a kapun, egy nagy darab fával úgy fejbe kólintotta, hogy abban a helyben felfordult, csak kettőt nyögött:

- György... György...

Mondta is a csizmadia:

- No, ugye, hogy megtanultad a becsületes nevemet!

De amikor látta, hogy vége a disznónak, kezdett búslakodni, milyen bolondot csinált. Mit volt mit tenni, elmentek a vásárba, s vettek egy másik disznót. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

A HÁROM SZABÓLEGÉNY

Három szabólegények, mek-mek-mek, elindultak szegények, mek-mek-mek. Hárman ültek egy kecskére, úgy vágtattak el Bicskére, mek-mek-mek. Amint Bicskére értek, mek-mek-mek, egy kocsmába betértek, mek-mek-mek. Hárman ittak egy deci bort, hogy lemossák az úti port, mek-mek-mek. Ahogy a bort megitták, mek-mek-mek, kifizetni nem tudták, mek-mek-mek. Az ablakhoz somfordáltak, rajta szépen kiugráltak, mek-mek-mek. Az ablaknál a kecske, mek-mek-mek, őket már rég ott leste, mek-mek-mek. Gyorsan rája felugráltak, s még gyorsabban elvágtattak, mek-mek-mek.

A vak király

                                                   A vak király

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mindhiába, egyik sem ment semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot szemének, de azt senkinek sem mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgyse tudják megszerezni.

Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy, mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

- Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot ha az életünkbe kerül is, megszerezzük.

A király erre nem szólott egy szót se, hanem volt előtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle félreugrani, a kés megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be sem akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz ez sem sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement. Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt, mint a pecek, kicsibe is múlt, hogy belé nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettől sem ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának.

- Itt van a kés, felséges király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg, mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.

Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta.

- No, kedves fiam - mondja neki -, nemhiába voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak azért hajítottam utánatok, hogy meglássam, melyikőtök szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze, a Veres-tengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle; de nincs annyi kincs, hogy odaadná érte az a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz őutánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy sem.

- Már édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, míg oda lesznek, akkor - ha te is elmennél, kire maradna az ország?

Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hűhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal-ezüsttel útiköltségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki, hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal elmentek.

Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi, eltelt a második is, harmadik is, negyedik is, mégsem hallatszott semmi hírök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.

Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király országából.

Amint kívül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két kocsmabeli személlyel, de rájok sem ügyelt, hanem amint kihozta az inas a bort, megitta, azzal mentek tovább.

Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

- Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.

- Nem haragszom én, csak mondjad.

- No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?

- Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

- Ó, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

- Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

- Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a kocsmárostól: "Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá a kocsmáros: "Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert biz azt még a Veres-tengeren is kellett volna keresni, kapták magukat, itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik." Ez aztán abbamaradt, a kocsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta elhinni, de az inas erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet hazahíja őket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer - mintha csak a föld alól bújt volna ki, vagy az égből csöppent volna - ott termett egy szép nagy róka. A királyfi, amint meglátta, nyúlt a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia, tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, megszólalt a róka emberi nyelven:

- No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

- Hiszen nem tévedtünk éppen el - felelt neki a királyfi -, hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a Veres-tengerhez. Hát miért kérded?

- Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Veres-tengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről hegyire; mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

- Bizony, nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyezségre: én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot (mert tudom, hogy hoz), mindenen, de mindenen az utolsó tűig megosztozik velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, odaadta a királyfinak.

- No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében akárhol akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Veres-tengerhez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.

Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer - nagy sokára - elértek a Veres-tenger partjára. Amint a királyfi végignézett azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta sem szélét, sem hosszát. "Ó, én Uram, Istenem - gondolta magában -, hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy szál szőrt; alighogy elszakította, mintha csak a föld alul bújt volna ki, vagy az égből csöppent volna le, ott termett a róka.

- Mi baja van, felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vízen?

- Bizony nem én, róka pajtás.

- No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg csak bírja a lova, amikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad, hogy elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; aztán harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Ezzel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regiment katona is, azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani egy szál szőrt.

Ott termett megint a róka.

- No, róka pajtás - kérdi a királyfi -, hol találjuk most már meg az aranytollú madarat?

- Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az aranypalotát?

- Hogyne látnám!

- No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kalicka az aranymadárral egy aranyfára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahhoz a madárhoz nyúlni, csak ezt mondja felséged: "Hogyne mertem volna, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én." Többet aztán nem mondok.

Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. Amint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjel-nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat. De biz azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme fényét a nagy csillogás-villogás; de hogyisne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémántkalickában, egy ágas-bogas aranyfára felakasztva. Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem amint vette volna le, a borjúszájú ing megakadt egy gallyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a király gazdájokhoz. A király, amint a nagy sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit:

- Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt rá a királyfi hetykén -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király.

- No! öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat meg még ráadásul minden gyémántgyümölcsömből egy-egy vékát, aranygallyat meg, amennyit elbírsz.

Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, azzal visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik szál szőrt is. Ott termett a róka megint.

- No, királyfi, mi baja van?

- Hát bizony nekem csak ez meg ez. - Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.

- Biz azt, felséges királyfi - felelt a róka -, másképp nem lehet, hanem felöltözik felséged kocsisruhába, elmegy ahhoz a királyhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot rúgatnak vele, se ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda, felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémántszerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengettyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, amit az elsőnek mondott. Többet aztán nem szólok.

Ezzel eltűnt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett, amint az mondta neki. Felöltözött kocsisruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az istállóba, odaelegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsú ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, egy a lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta.

Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, míg egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő múlva, amint egyik kocsis szénát akart adni a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:

- Nézzétek csak, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bizonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecskelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így elhelyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémántszerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta otthagyni. "Már ezt, akár élek, akár halok, elviszem" - gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király gazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez a legény lopni.

A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:

- Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél még csak arra gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt ennek is nagy hetykén a királyfi -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

- No ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy olyan szép leánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémántszerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot.

Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, azzal kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? Elkellett szakítani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka.

- No, mi a baj, felséges királyfi?

- Hát csak ez meg ez. - Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.

- No, királyfi - mondja a róka -, most öltözzék fel szakácsruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet nem mondok.

Eltűnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába.

Éppen kint sétálgatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi.

- Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy beszegődjek felségedhez, hogyha megfogadna.

- Jól van, fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most szükségem; jó, hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt ő vigye be, de az addig könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szántszándékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép szál legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az ujján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; aztán behívatta az új szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle, hogy hol vette azt a szép gyűrűt. A királyfi elbeszélte, hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzámenni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erőlteti, hogy menjen hozzá.

- Most hát, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, túl teszik magukat a határon. Ezzel kiment a királyfi a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár sem lesz az övé, anélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától. El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott, míg az inas a lovakat nyergelte, a királyfi félrement, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka.

- Mi a baj, felséges királyfi?

- Hát bizony most az, hogy nem tudom, a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza. Mert így meg így áll a dolog.

- Sose búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahová a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép kisasszonnyá változott, mint az igazi, úgyhogy a királyfi is alig tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király, amint meglátta őket, nyakába borult örömében a királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot, azután ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátranéz, hát látja, hogy a róka szalad utánuk.

- Hát te hogy szabadultál meg?

- Csak úgy, hogy kibújtam az ablakon, aztán itt vagyok.

Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza őrá, majd eligazítja ő.

Megint előreküldte a kisasszonyt az inassal meg az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgyhogy maga a királyfi se ismerte meg, melyik másik. Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.

Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, aztán odaadta neki az aranytollú madarat, minden gyémántgyümölcséből egy-egy vékát meg annyi aranygallyat, amennyit elbírt; azzal elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Veres-tenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, azzal, amint elmondta, eltűnt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Veres-tengerhez, hátranéznek, hát látják, hogy jön utánok a három király három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, mert látta úgyis; hirtelen előkapott három almát, belebukott a vízbe, intett a királyfinak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni.

Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánuk a katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se látszott meg. Utánok is próbált úszni egynehány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra eltűnt a sziget, a sok katona mind ottveszett. Így hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

- No, felséges királyfi, mármost énrám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem előbb emlékezzék még felséged a szerződésre, amit kötöttünk: hogyha szerencsésen megjárja az útját, mindenen, amit csak hoz, megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémántgyümölcsöt, aranyabrakot, aranygallyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta, hogy:

- Nem addig van ám az, királyfi! Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen.

Ezzel elővette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, legutoljára meg a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész fáradozása, vesződése így kárba vész, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott, hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát.

- Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az aranygallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ideengedné-e felséged. Most már látom, hogy jószívű, mert ideadta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Ezzel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek, s meg hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló és hétszerte szebb madár lett belőlük. Mikor éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltűnt onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, azzal útnak indultak.

Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? Mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?

Felelt rá az ember:

- Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt, ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se mozdítottak odébb, semmit se csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztülmentek a nyakán, mert amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájuk ismert. De hiába! A gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte őket, hogy ilyen gyalázatot csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül jól meg is kente mindegyiket, úgyhogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, ami csak történt vele, de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tőle, a szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket, mint azelőtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi; mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen lesz őrájok nézve, ha az apjok megtudja, hogy az öccsük mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Úgy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az felébredt, s könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívű, vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, hazamentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jókedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak vesszen el minél előbb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az, azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsükről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se ért, lám, ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz, éppen úgy, mint öccsük elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! Azok se mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüstló az udvar közepén, nyílott a kis ajtó, hát ki jött be rajta? - nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szeme világa mindjárt megjött tőle, úgy látott, mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor otthagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka hogy, hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őt is, az inasát is azzal a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette.

- Hanem mármost, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.

A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.

A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt.