Icinke-picinke - Népmesék óvodásoknak
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul volt, éppen a körtefa iránt.
Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott, mellette.
Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott. Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből egyék. Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet, úgy csinált hintát magának.
A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt, hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament, beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet, visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.
Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a körtefához, hát elszakadt a kötél, s - zsuppsz! - a gyerek leesett. Éppen rá az öregemberre.
Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére.
A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét, s ezt gondolta:
"Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi öregnek, amit kaptam." S ki tudja, még miket gondolt.
Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s árulgatta.
Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.
Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket, ha eloldja őket, elrepítik.
Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját.
A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette. Szerencséjére egy asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy fizessék a léggömböket is.
Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt. Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
| Ülök a deresre, megyek a peredre, megyek a mesék elejbe, ott vannak a jászolhoz kötve. Megláttak, elkezdtek szaladni, volt köztük egy sánta, megfogtam, hopp, majd téged elmondalak! |
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt egy fia, Jakabnak hívták.
Egyszer az apja kiküldte Jakabot, hogy arassa le a zabot. De Jakab nem aratta le a zabot. Akkor az apja kiküldte a botot, hogy verje meg Jakabot, mert nem aratta le a zabot. De a bot nem verte meg Jakabot, hát kiküldte az apja a tüzet, hogy égesse meg a botot, mert nem verte meg Jakabot. De a tűz nem égette meg a botot. Akkor kiküldte az apja a vizet, hogy oltsa el a tüzet, mert nem égette el a botot. A víz nem oltotta el a tüzet. Kiküldte a bikát, hogy igya meg a vizet, mert nem oltja el a tüzet. A bika nem itta meg a vizet. Kiküldte a mészárost, hogy vágja le a bikát, mert nem issza meg a vizet. A mészáros nem vágta le a bikát. Akkor kiküldte az egeret, hogy rágja el a mészáros gatyamadzagját, mert nem vágta le a bikát. Az egér nem rágta el a mészáros gatyamadzagját, hát kiküldte a macskát, hogy fogja meg az egeret, mert nem rágta el a mészáros gatyamadzagját.
A macska kiment, megfogta az egeret, az egér elrágta a mészáros gatyamadzagját, a mészáros levágta a bikát, a bika megitta a vizet, a víz eloltotta a tüzet, a tűz megégette a botot, a bot megverte Jakabot, Jakab meg learatta a zabot.
Kimegy a gazda az udvarra, s rögtön körülveszik a háziállatai.
- Mi kéne, na mi kéne? - kérdi tőlük.
A macska a lábához dörgölődik.
- Máááj! Máááj!
A kutya a farkát csóválja s ugat:
- Csont, csont, csont! - Egyet még ásít is. - Huuuús!
A réce a vizesvályú mellől hápogja:
- Hát-hát-kása! Hát-hát-kása!
A galamb a dúcból burukkolja:
- Ku-ú-kurica! Ku-ú-kurica!
A ló kiröhög az istállóból:
- He-he-he-here! He-he-he-here!
A tehén is kihümmög:
- Mmm-málé! Mmm-málé!
A disznó kiröfög az ólból:
- Dara, dara, dara!
Volt a világon egy öregember, az egyszer kinn járt a mezőn. Mikor jött hazafelé, fogott egy egeret. Mikor hazaért, látja, hogy kislány lett az egérből.
Nőtt a kislány, nagylány lett belőle, azt mondta:
- Én csak akkor megyek férjhez, ha olyan férjet találok, aki a legelébbvaló.
Az öregember elment keresni olyan férjet, ki a legelébbvaló. Elment a Naphoz. A Napnak a szolgája azt mondta, hogy várakozzon estig, mert a Nap úr most éppen oda van a földet megvilágítani.
Estefelé hazajött a Nap úr lovakon. Azt mondja neki az öregember, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a Nap:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam erősebb a felhő, mert az engem eltakar.
Elment az öregember a felhőhöz, kérte, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a felhő:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam előbbre való a szél, mert az engem ide s tova hajkurász.
Elment az öreg a szélhez. Azt mondta a szél:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam elébb való a vén Mátra hegye, mert azt én nem bírom megmozdítani.
Elment az öreg a Mátra hegyhez, s kérte, vegye el a lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a Mátra hegy:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, énnálam erősebbek azok a kis egerek itt a tövemben, mert én még azokat nem bírtam össze nyomni.
Az öreg elment az egerek királyához, hogy vegye el az ő lányát feleségül, mert ő a legelébbvaló.
Az egerek királya befogott sok egeret egy hintóba, elment a lányért. A lány visszaváltozott egérnek, összeházasodtak, ma is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember. Annak volt három fia. A legidősebbet hívták Gyűszűnek, a középsőt Fésűnek, a legkisebbet Hadd-elnek.
Mondja egyszer a szegény ember Gyűszűnek:
- Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit.
Elment Gyűszű, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot, sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek. Elég az hozzá, hogy egy esztendő múlva visszakerült az apja házához. Amikor Gyűszű hazajött, mondja az ember a középső fiának:
- No, édes fiam, Fésű, most már menj el te is, láss országot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál.
Elment Fésű is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindent látott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én sem mesélek nektek. Elég az hozzá, hogy egy esztendő múlva visszakerült, s akkor az ember mondta a legkisebb fiának, annak a... hogy is hívják, no... ejnye, nem jut eszembe a neve...
(Valaki a hallgatók közül közbeszól: Hadd-el!)
- No jó, hát akkor elhagyom.
A baranyai gazda kocsija hegynek fel azt nyikorogja (lassan):
- Jézusom, segíts meg! Jézusom, segíts meg!
Völgynek lefele vígan mondja (frissen):
- Ha segítsz is, ha nem is, lemegyek én magam is!
Ha lassan tolják, azt csikorogja:
- Firól fira, firól fira!
Ha gyorsan tolják, akkor meg azt:
- Holtig, holtig!
A farkas rákezdi a falu végén:
- Adós nekem ez a faluuu!
A nagy kutya rámondja:
- Nem adós! Nem adós!
De a kis kutya félénkebb:
- Meg kell adni, meg, meg, meg!
Volt egy csizmadia, akit Györgynek hívtak. Ennek a csizmadiának volt egy disznója, amelyik a csordába járt. Amikor a csordából jött haza, mindig azt mondta:
- Gyuriii... Gyuriii... Gyuriii!...
A csizmadia ezt sehogy sem szenvedhette, s mondta a feleségének: ő meg fogja tanítani a disznót, hogy az ő becsületes neve György.
Megbújik egy este a kapu megett, s mikor a disznó jött be a kapun, egy nagy darab fával úgy fejbe kólintotta, hogy abban a helyben felfordult, csak kettőt nyögött:
- György... György...
Mondta is a csizmadia:
- No, ugye, hogy megtanultad a becsületes nevemet!
De amikor látta, hogy vége a disznónak, kezdett búslakodni, milyen bolondot csinált. Mit volt mit tenni, elmentek a vásárba, s vettek egy másik disznót. Ma is élnek, ha meg nem haltak.
| Három szabólegények, mek-mek-mek, elindultak szegények, mek-mek-mek. Hárman ültek egy kecskére, úgy vágtattak el Bicskére, mek-mek-mek. Amint Bicskére értek, mek-mek-mek, egy kocsmába betértek, mek-mek-mek. Hárman ittak egy deci bort, hogy lemossák az úti port, mek-mek-mek. Ahogy a bort megitták, mek-mek-mek, kifizetni nem tudták, mek-mek-mek. Az ablakhoz somfordáltak, rajta szépen kiugráltak, mek-mek-mek. Az ablaknál a kecske, mek-mek-mek, őket már rég ott leste, mek-mek-mek. Gyorsan rája felugráltak, s még gyorsabban elvágtattak, mek-mek-mek. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése